3. rész

Álruhát fel

-Te meg mit...?

-Olvastam délben a feladott hirdetésedet. Szeretnék rá jelentkezni. Talán zavarok? - Nem, nem dehogyis! Pont azt vártam, hogy egy ilyen kaliberű srác jelenjen meg az ajtómban. Csak izé. Nekem nagyon sürgősen kell egy dobos a bandához, mert különben Castiel letekeri a fejemet a helyéről, de van egy olyan érzésem, hogy ezt mindenképp megélem. Jaj nekem.

-Nem dehogy! Csak kissé meglepődtem. Izé… gyere beljebb. - Tágabbra nyitottam az ajtót és mutattam a nappali felé. Gyorsan kibújtam a mamuszomból ő pedig a cipőjéből és leültünk mindketten a kanapéra. - Szóóóvaaal. Mióta dobolsz?

-Már kisiskolás koromban kezdtem el. Azóta szinte hetente gyakorlok. - Vakarta meg a fejét. Talán zavarba jött? De husi!

-Nagyszerű! És mikor hallgathatlak meg? - Tuti meghalnék, ha elvinnék egy olyan valakit, akit még csak nem is hallottam. Bár nekem már mindegy. Így is úgy is Castiel küld a sírba.

-Mivel nem vagyok képes a dobfelszerelésem magammal hozni gyalog, ezért mit szólnál holnap este nálam? - Óó, remélem a dobod a szobádban van, drága. Körülnéznék szívesen.

-Megpróbálok elmenni. - Mosolyogtam egyet biztatóul. Nem csak ő ideges ebben a pillanatban, így muszáj volt egy kicsit oldani rajta.

-Lenne pár kérdésem. Most bombázhatlak velük, vagy inkább holnap? - Ő is mosolygott. Ez jó jel! Most vagy kedvel, vagy bejövök neki, vagy szimplán kedves. Tuti a második.

-Majd holnap, ha a többi bandatag is ott lesz. Ők tájékozottabbak ebben az ügyben.

-Rendben. Akkor holnap...

Felálltunk és kikísértem a leendő dobosunkat. Mármint a valószínűleg leendő dobosunkat...Miután becsuktam az ajtót mögötte, csak lehajtott fejjel álltam. Ez nagyon nem lesz jó! Azt hiszem, holnap olyan szintem kerülöm Castielt amennyire csak tudom. Felrohantam a szobámba és fojtattam a pakolászást. De végig ezen, kattogott az agyam. Eddig is utált Castiel, de most tényleg meg fog. Holnap kapucniban megyek suliban! Sőt lehet a tesiről is felmentem magam, hogy ne keljen egy órán futkároznunk. Ez remek ötlet! Na, nézzük. Menyjen ki a bokám? Esetleg törjön el a csuklóm? Franc! Akkor maradunk a szokásos „tanár úr nagyon fáj, a hasam nem hiszem, hogy tudnék ma tesizni” szövegnél. Egy ötletnek megfelel.

*

Szörnyű! A hajamat elfeküdtem és karikásak a szemeim! Rossz rám nézni. Hála ennek a munkának és Castielnek. Előre félek a mai naptól. Alvás helyett is inkább csak forgolódtam. Ennek meg is lett az eredménye. A hajam egy részét hátrafogtam és megelégedtem egy fehér szoknyával. Erre jött rá a fekete kapucnis pulcsi. Lehet, hogy ma sportcipőt kéne húznom és talán nem vesz észre. Na, jó. Nincs Isten, hogy én sportcipőt húzzak! Maradok a magas sarkúnál.

Az első két órában sikerült elkerülnöm Castielt. Úgy tűnik, szerencsésnek mondhatom magam. Mindaddig, míg valaki meg nem fogta szünetben a vállam.

-Ne haragudj, de nem láttál egy félig pink hajú l… Yumi? - Francba! Lelepleződtem… Pedig azt hittem bomba biztos  lett az álcám! Parókát is kellett volna húznom? - Miért vagy kapucniban?

-Kerülöm Castielt.

-Ja, oké. Kérdezném, hogy sikerült-e már valakit találnod?

-Öhm… Ja. - Jajj kérlek! Csak ne kérdezd, hogy ki az. Már így is el vagyok ásva félig. 

-Ez csodás! És ki az?

-Öhm… - Mondtam, hogy ne! Bár ha jobban belegondolok, Lysandernek nincs vele baja. Akkor még is csak Castieltől kell egyedül tartanom? Közelebb hajoltam és belesúgtam fülébe az illető nevét.

-Íjj...Már értem miért bujkálsz Castiel elől. Nem lennék a helyedben. - Én sem lennék az enyémben...

-Kösz. Viszont ma este megyek meghallgatni. Nem jössz el velem?

-És Castiel? - Jaj már! Castiel így, Castiel úgy. Nem hal bele, ha valamiből kihagyjuk! Ellenben ha én elviszem ODA, akkor nagy az esélye, hogy igen, én meghalok.

-Ne mondjuk el neki! Eddig is utált, de ezek után arra fogok ébredni, hogy az indiánok megkötözve visznek egy faágon és alma van a számba!

-Előbb vagy utóbb úgy is el kell mondanod neki.

-Segítesz? - Lys csak mosolygott egyet és elfordult. Miért ilyenek? Ha kérek, valamit miért hagynak csak úgy magamra?

-Minden esetre sok sikert.

Dobtam egy mosolyt felé, de nem hiszem, hogy látta. Ugyan is háttal állt nekem. Hirtelen jobbra lépett egy lépést és megláttam Castielt a folyosó másik végén. Basszuskulacs! Kapucnit fel és irány a terem!

Szerencsére nem lepleződtem le. Éppen az udvaron keresztül akartam hazamenni, mikor megcsörrent a CNBLUE – In My Head száma. Megtorpantam és kivettem a telefont a zsebemből. Megint Castiel neve villogott. Úristen, úristen, ÚRISTEN! Kész, végem! Meg fogok halni! Várjunk csak. Ez egy telefon, telefonon keresztül nem tud megfojtani. Csak nyugalom, lélegezz mélyeket. Nem lesz baj, amíg nem mondod ki a nevet. Remegő hanggal vettem fel. 

-Tessék?

-Viki! Egész nap nem láttalak. Miért? - Hiányoztam talán? Hehe.

-Öhm… beteg vagyok. Otthon maradtam. - A két mondat közé beékeltem egy köhögést, hogy hihetőbbnek tűnjön a sztori. Olyan mintha visszhangzott volna. Furcsa. Tuti beképzelem magamnak.

-Oh. Kár. Pedig öt méterre vagy tőlem. Biztos, hogy otthon maradtál? - Remek! Ennyit az álcáról. Hát ezért küzdöttem ennyit a mai nap folyamán? Megfordultam és tényleg ez a vörös hajú gyerek állt mögöttem. -Találtál már valakit?

-…Igen? - Annyira utállak! Annyira, de annyira! 

-Miért sejtek rosszat? Ki vele! Kit találtál? 
Ökölbe szorítottam a kezeimet és kissé beharaptama  számat. Castiel felvont szemöldökkel nézett egész végig és totál lesütött az arcáról a kíváncsiság. Csak nem üt meg...ugye? Ugye?! - Nathaniel…

Na, azt a káromkodást le nem írom. Egyáltalán létezik annyi, amennyit ő itt előttem elmondott? Perceken keresztül csak szitkozódott még a padba is belerúgott! Miután kicsit lenyugodott félve kérdeztem meg, hogy eljön-e este velem és Lysanderrel.

-El. A saját szememmel akarok meggyőződni, hogy milyen tehetséges a srác.

Megegyeztünk, hogy a parkon keresztül megyünk, és ott várjuk meg egymást. Elbúcsúztam (ő nem köszönt vissza, de sejtem miért) és indultam is haza.

Nem volt már kedvem otthon átöltözni. De azért még is. Kapucniba menjek? Meggyőztem magam. A hajam és a szoknya maradt csak a pulcsi helyett egy pólót húztam. Gyors leültem a gép elé és leszedtem pár új számot a telefonomra. Igen szokásom havonta frissíteni. Sőt! Havonta csengőhangot változtatok. A mostani szerencsés a Girls’ Generation – I Got A Boy lett. Hiába. Örök kedvencem marad ez a szám. Miután végeztem, utam rögtön a park felé vezetett.

Már messziről kiszúrtam, hogy a fiúk már várnak rám.

-Nem késhettél volna még egy kicsit?

-Nem lehetnél ennél is kedvesebb?

Az út nagy részét veszekedéssel töltöttük. Ez nálunk sose megy ki a divatból. Lys pedig csak hallgatott mellettünk és néha elmosolyodott. Ez egy jó kis csapat lesz mit ne mondjak…

-Bocsánat, hogy megszakítom a veszekedés, de Yumi. Nathaniel jelentkezett nem?

-Igen. Miért? 

-Az ő húga Amber nem?
-Igen, mié-

Kérlek, könyörgöm. Miért teszed ezt velem? Mit ártottam? Csupán néha káromkodom egy keveset, ez nem olyan nagy bűn igaz? Vagy ezentúl azt se tegyem? Gondolom Amber még mindig pikkel rám. Ennyit a szerencsémről.

Közben oda is értünk a célhoz. Egész király házuk van Nathanieléknek. Becsöngettünk és vártuk a választ. Nath nyitott ajtót. Betessékelt minket és láthatólag meglepődött Castiel látványa miatt. Ez mondjuk érthető. Bevezetett minket a szobájába és leültetett az ágyára. Majd elkezdett játszani. Hárman csak bámultunk. És bámultunk. És bámultunk… Nathaniellel garantáltan sikeresek leszünk! Illetve lesznek! Vagyis… mindegy! A lényeg, hogy megtaláltuk a megfelelő embert. Nesze neked pech! A szerencse velem van! Hurrá! Nem gyakori, hogy az ember elsőre ilyen tökéletes dobost talál. Hárman összesúgtunk és persze egyedül Castiel ellenezte a bevételét. Kettő az egy ellen. Nesze neked! Végre teljes lett a csapat. Lysander az énekes és a dalszöveg író, Castiel a gitáros, Nathaniel a dobos és én a menedzser. Tökéletes.

Otthon éppen a matekházi felett ültem és próbáltam rájönni egy rohadt egyenletre, mikor csengettek. Felpattantam és lesiettem. Kinyitottam az ajtót és a három bandataggal találtam magam szembe. Ezek este mit keresnek itt?! Bár ne tudtam volna meg…

-Hát ti? Kicsit késő van.

-Jöttünk beköltözni.